kosaram

0
Feldolgozás…

Szemem fénye, Bende!

Engedjétek meg, hogy egy számomra nagyon különleges személyt mutassak be a most következő interjúban. Nem csak azért különleges, mert a férjem egyik legjobb barátjáról van szó, hanem mert számomra ő egy igazi hős apuka, olyan akiről minden kisfiú álmodik. Ő ugyanis különleges képességgel bír...bár ezt a köznyelv "fogyatékosságnak" hívja, de a köznyelv téved, ő ugyanis olyan természetfeletti képességgel bír amellyel mi "átlagos" emberek soha nem bírnánk....Daninak ugyanis az a kifejezés, hogy "szemem fénye" bizony mindössze 5%-ot jelent...Ő ugyanis egy olyan apa, akinek úgy kell vigyázni az ő szeme fényére, Bendére, hogy belőle és az ő kettejük kis világából mindössze ennyit lát.

Ismerjétek meg hát Danit az első "Apukánkat" és az ő Bendéjét:

 

Dani és Bende

MyBabyHug: Mesélsz nekünk egy kicsit a szemed állapotáról? Hogyan alakult ki nálad a betegség?

Dani: Igazából a látásvesztésem a koraszületésemből adódik, ugyanis én 6 hónapra születtem kereken 1 kilógrammal. Az, hogy most 33 évvel később itt lehetek, nagy orvosi bravúrnak számít. A vízusom, mert így mondják szakszerűen, 10% alatti az egyik szememen, de inkább tendál az 5% felé. A másik szememmel pedig egyáltalán nem látok. A látásom amúgy romlott a kezdeti állapothoz képest. Az érettségi környékén még 15%-ot láttam a világból, ez mára mindössze 5% körüli. 

MyBabyHug: Hogyan kell elképzelni ezt az 5%-nyi látást? Mi az, amit érzékelsz a külvilágból? Milyen akadályokat kell mindennap leküzdened, ami a látóknak természetes?

Dani: Mondhatnám, hogy minden csak távolság kérdése. Ez annyira igaz, hogy a normál méretű szövegeket is el tudom például olvasni, persze nehézségek árán, hiszen – hogy a blog témájánál is maradjak – nekem megmaradt az embereknél csecsemőkorban még meglévő képesség, hogy nagyon közelre is képes vagyok fókuszálni. Látok színeket, érzékelek formákat, sőt, igazából ez az 5% pont elegendő arra, hogy olvassak, kezeljem a számítógépet, fotózzak hobbiszerűen és sok olyan élményben részem lehessen, amelyet amúgy a teljesen vak társaim nem tudnak kipróbálni.

Vezettem például már életemben autót is, igaz, hogy a mellettem ülő, mellesleg e blog szerzőjének férjét megtestesítő barátom megőszülése árán, de volt benne részem. Bár azt gondolom, kicsit „túlparázta” a dolgot… Vagy például bicikliztem is, és pont akkorát estem, mint bárki más, aki lerobog egy 30-40 lépcsőfokból álló lépcsőn úgy, hogy az egyszer csak előtte terem, és nem számít rá.. Az egyik fő kellemetlenség a látásomban és a közterületen való tájékozódásomban, hogy - mivel csak az egyik szememre látok 5%-al a másikra pedig egyáltalán nem - nincs térbeli látásom. Azaz nem látom milyen magas egy padka, vagy milyen mély valami, így például a 3D-s film gyártói sem rajtam fognak meggazdagodni. Emiatt nekem bizonyos rutinra szert kell tennem a tájékozódásban, tudom például, hogy uránvárosban sokkal magasabbak a járdák, mint a belvárosban. Meg kell tehát először ismernem a környezetem, ahhoz, hogy komfortom legyen benne.  De ugyanígy igaz ez egy edzőteremre, ahol, mikor még nem vagyok eléggé „járatos”, rendszeresen lefejelek egy-két állványon lévő rudat.

De van előnye is ennek az állapotnak persze, például hogy más érzékszerveim sokkal jobbak az átlagosnál. Barátaim rendszeresen be szoktak ültetni az autójukba mielőtt szervizbe viszik, hogy „Dani valami zörög az autóban, hallgasd már meg, hol van a baj!”, de a fémpénzeket is, ha leesnek hangjuk alapján viszonylagos biztonsággal meg tudom különböztetni. Mint ahogy az is jellemző, hogy mindenki hangrendszerét előszeretettel buzerálom, még a képességeihez mérten a legjobban szól. És persze igaz ez az előny a tapintásra is, aminek segítségével vissza tudok tenni akár egy golyóstoll betétbe is egy kiesett golyót.

MBH: Bennem olyan alapvető kérdések is felvetődnek, hogy például, hogy tanultál meg olvasni és írni?

Dani: Teljesen normális, átlagos iskolában, egészségesen látó gyerekek között azzal a különbséggel, hogy nekem a munkafüzetemet a Vakok-és Gyengén látók Intézetéből kellett beszerezni, amelyben nagyobb sorközzel nagyobb betűk voltak. A nehézséget igazából inkább a középiskola hozta, amikor sokat kellett egyszerre olvasni, írni. De ebben az időszakban édesanyám és nagymamám felmondták diktafonra a tananyagot, amit én hallás után ide-oda pörgetve, vagy az osztálytársaim segítségével tanultam meg. Krisztián barátomban például elevenen él az emlék, hogy milyen keservesen tudta belém verni a kémia és biológia anyagokat, bár így utólag be kell ismernem, ennek a látásomhoz vajmi kevés köze volt.

Az egyetemet szintén így végeztem, egyszerűen fogalmazva hallás után. Egy nagyon kedves csoporttársam, barátom, későbbi esküvői tanúm,  majd Bende keresztanyukája, Zsuzsi olvasta fel a vizsgák előtt a tankönyveket. Így tettem szakvizsgát is. Jelenleg pedig jogászként dolgozom ugyanúgy, mint bármely kollégám, azzal a különbséggel, hogy vannak olyan, jellemzően kézzel íródott anyagok, melyek megismeréséhez, értsd felolvasásához, segítséget kérek.

MBH: Na de térjünk is rá a lényegre, mert hiszen Te egy szuper kisfiú édesapja is vagy, Bendének, aki a nyáron ünnepli a 6. születésnapját. Mikor megtudtad, hogy apa leszel nem merültek fel benned félelmek?

Dani: Dehogynem! Előtte számtalanszor végigzongoráztam mennyi probléma adódhat belőle, hogy esetleg nem fogom tudni úgy ellátni őt, mint ahogy kellene, hogy nem tudok neki mindent megmutatni vagy elmagyarázni, hiszen én sem látom. De mikor Bende megszületett minden félelmem elmúlt és az élet beigazolta, hogy egyáltalán nem okoz problémát a látáshiányom abban, hogy gondoskodjak a fiamról. Pedig számtalanszor voltunk magunkra utalva, mivel időközben úgy alakult, hogy Bende édesanyával elváltunk és ők tőlem 250 km-re költöztek. De ez sem akadályoz meg abban, hogy minden 2. hétvégénket, vagy korábban minden szombatot együtt töltsük, nyaralni járjunk, tűzoltólaktanyára könyörögjük be magunkat, ahol a tűzoltók lecsúszás bemutatót tartanak csak nekünk, séta repüljünk, csúszdázzunk, quadozzunk, pedálos moszkvicsozzunk, vagy éppen „keményen dolgozzunk” a kertben. Szóval rengeteg olyan program van az életünkben, mint más, normális családoknak, de az is igaz, hogy gyakran baráti, vagy nagyszülői segítséget kapunk ezekhez.

Mostanra kiderült, hogy a félelmeim alaptalanok voltak.

 "A" Moszkvics, szintén apa műve..:)

MBH: Van mégis olyan dolog, amely nehézséget okoz, amit mondjuk máshogy kell megoldanotok?

Dani: Az egyetlen nehézség talán - mivel Bende édesanyjával Budapesten, illetve annak közelében él, mikor őt látni szeretném, vagy eljövünk együtt Pécsre - a közlekedés. Mivel személyautót nem vezethetek értelemszerűen, így általában tömegközlekedünk, ráadásul egy olyan terepen, ahol a fent említett rutinom még az első találkozások alkalmával nem alakult ki. Szóval meg kell oldani egy pici gyerkőccel, hogy lejussak A-ból B-be úgy, hogy lényegében az éppen érkező villamos vagy busz számát sem tudom leolvasni, viszont ezzel a feladattal is remekül megbirkóztunk, de számos aranyos történetünk van nekünk, kettőnknek a tömegközlekedésekből.

Egyik kedvencem, mikor ülünk a hazafelé tartó vonaton, mikor az én remekül beszélő kétéves kisfiam, akiben még élénken éltek az anyatejes táplálkozás kellemes emlékei, a velünk szemben ülő hölgyre mutatva, hangosan megkérdezi az ő apukáját, hogy „Apa, annak a néninek nagy cicije van?” Erre persze én, nem is tudtam mást felelni, mint hogy „..tudod Bende hogy apa nagyon rosszul lát, hogy ezt meg tudja mondani, bizony sokkal közelebb kellene mennie a nénihez..:))” De volt egy másik, nagyon aranyos történet is, ami nem kapcsolódik szorosan a témához, vagyis, hogy ezzel a hátránnyal, milyen is apának lenni, inkább csak ahhoz, hogy amúgy milyen elképesztően jópofa dolgok is eshetnek meg az emberrel, ha apa lesz. Történt ugyanis, hogy vettem a fiamnak egy markolót, ami elemmel működött, emelgette a kanalát és egészen élethű hangokat adott ki eközben. Ám egyszer az elem lemerül, amiről Bende telefonon be is számolt nekem, mire én a legközelebbi látogatás alkalmával vittem magammal új elemeket, és lám, a markoló ismét működött. Ekkoriban szoktatta le az édesanyja a „cicizésről”, ami a kisfiamat persze nem érintette túl jól, és ekkor állt elő, nagyjából másfél évesen a nagy ötlettel, vagyis, hogy ha a cici „nem működik”, akkor „rakjuk bele apa elemét, és akkor megint jó lesz.” :))

MBH: Hogyan viszonyul Bende a látásodhoz? Tudja, hogy te kicsit másképp látsz, mint mondjuk ő?

Dani: Teljesen természetes neki, olyannyira, hogy tudomást sem vesz róla. Ő tudja, hogy Apa ilyen és ennyit lát. Persze vannak kérdései, melyeket ebből adódóan nem tudok megválaszolni, de emiatt nem szenved hiányt semmiben. Most, hogy már egyre nagyobb különös kis szimbiózisban kezdünk mi ketten lenni, ami azt gondolom később még inkább ki fog teljesedni. Például kitűnő számgyakorlás lesz, ha Budapesten végre ő mondhatja meg nekem hányas busz jött éppen vagy, hogy hányas vágányt keresünk hazafelé.

De azt gondolom más emberek elfogadásában is előnyt jelent majd neki, hogy nem lesz számára idegen, ha valaki más. A korosztálya például pontosan úgy reagál a látásommal kapcsolatban, mint a felnőttek, csak sokkal látványosabban csodálkoznak, mondhatjuk, hogy őszintébb a reakciójuk.

Egyik barátom mondta, hogy az az én nagy bajom, hogy a nem látást remek rutinnal tudom álcázni, azaz, például, ha napszemüvegben vagyok, nem igen lehet elsőre megmondani, mondjuk az utcán, hogy alig látok. A hátrányom a napszemüveg nélkül azért szembetűnőbb, amire a gyerekek a maguk módján reagálnak, tehát mindenféle köntörfalazás nélkül rákérdeznek, hogy miért nem rájuk nézek, ha hozzájuk beszélek. A felnőttek viszont nem tudják ezt kezelni, amit megszoktam, sőt igazából meg is értek, csak helyenként kellemetlen, főleg mikor mondjuk útba igazítást kérek, de meghökkentségükben elfelejtenek válaszolni. :)

 

Bende 2 évesen

Oszd meg ismerőseiddel:

Partnereink