kosaram

0
Feldolgozás…

Iskolás lettem!!!

Az a mondat, hogy: „Én már iskolás vagyok!” – a volt óvodások egyik kedvenc kérkedése a nyáron. Ebből látszik, hogy számukra rendkívül jelentős a különbség az óvoda és az iskola között, már az iskolába lépést megelőzően is, így ha csak tehetik, kihangsúlyozzák. Valóban fontos választóvonalat lépnek át, amikor az első napon bemennek az osztályterembe, és velük együtt a szüleik is. Lényeges, és minőségbeli váltás zajlik le a gyerek és a család életében. A kis ovis napi időbeosztásuk átalakul, tevékenységeinek köre kibővül. A játék helyett a tanulás, gyakorlás kerül előtérbe, és természetesen nőnek a felé irányuló elvárások is. Szimbolikusan eljött az ideje, hogy „megállja a helyét a Világban”, és ez a szülőket szorongással töltheti el, hisz a gyerek sikere vagy kudarca, az övék is. Az addigi, jobbára megengedő és elfogadó közeg helyett a gyerek, egy szigorúbban szabályozott, teljesítmény-orientált közegbe kerül, ahol egyre inkább a saját erejére, tudására, és problémamegoldó képességére van utalva. 

A gyerekek 6-7 éves korukra, általában már várják az iskolát, kíváncsiak a tanulásra és a tanító nénire. A kognitív képességeik fejlődése egyre inkább lehetővé teszi számukra az ismeretek begyűjtését, raktározását, és pszichés fejlődésüknek is abba a szakaszába lépnek, ahol elkezdenek érdeklődni a világ valós tényei iránt. Fantáziájukban az iskola pozitív és izgalmas érzésekkel kapcsolódik össze. Tulajdonképpen ez a boldog várakozás az egyik összetevője az iskolaérettségnek. (Persze ebben az esetben sem lehet általánosítani, mert a gyerekek természetes módon nagyon különbözőek. Lehet, hogy ez a várakozás nem jelenik meg ilyen egyértelműen, és hiánya sem jelenti feltétlenül azt, hogy a gyermek biztosan éretlen az iskolára. Az iskolaérettség kialakulásában több tényezők játszik szerepet. Erről részletesebben majd egy másik bejegyzésben…) A nyár folyamán szülőként úgy érezhetjük, hogy lehetőség szerint mindent megtettünk a sikeres iskolakezdésért, és bár valószínűleg vannak aggodalmaink, de összességében arra számítunk, hogy a gyerek szeretni fogja az iskolát és jól fog teljesíteni, vagyis az iskolakezdés zökkenőmentes lesz. Sok esetben ennek éppen az ellenkezője történik, ami nagyon elkeserítheti a szülőket, és a gyerekkel való kapcsolatban konfliktus forrásává válhat. Ezért jó, ha tisztában vagyunk azokkal a teljesen természetes folyamtokkal, amelyek ebben az élethelyzetben zajlanak, így könnyebben tudjuk kezelni a felmerülő nehézségeket. Milyen nem várt dolgokat tapasztalhat a szülő? Például azt, hogy a kezdeti lelkesedés pár hét után rohamosan csökken, a gyerek már nem emlegeti, milyen klassz a suli, napról-napra fáradtabban jön haza. Már nem szívesen mesél a napjáról, ha kérdezik mi volt az iskolában, esetleg csak azt mondja, hogy „nem emlékszem”. Hamar megunja a tanulást, a leckeírást, veszekedni kell vele, hogy gyakoroljon, az eredményei hullámzóvá válnak, a pedagógustól érkező visszajelzések, pedig mintha nem is erről a gyerekről szólnának. Mi állhat a háttérben?

Alapvetően az óvodások várják az iskolát, beszélnek róla, eljátsszák (főleg, ha nagyobb testvér is van, aki már iskolás). Nem tudják pontosan elképzelni milyen lesz, de jó dolognak tartják, és büszkék rá, hogy mehetnek. Aztán a gyakorlatban, pár nap után kiderül, hogy az iskolában sokat kell ülni és hallgatni. Unalmassá váló gyakorlatokat kell elvégezni sokszor egymás után, figyelni kell, ki kell várni a sorunkat. Meg kell szokni, hogy sokan vagyunk egy osztályban, nem jut ránk olyan személyes figyelem, mint eddig. Új, idegen gyerekekkel kell kapcsolatba kerülni, és sokkal-sokkal önállóbbnak kell lenni, mint korábban! Ezek a feladatok a gyerekek lelki és szellemi kapacitását alaposan leterhelik. Gondoljunk csak bele, hogy minden alkalmazkodás erőfeszítést kíván, és mindig bizonyos időt vesz igénybe, felnőttnél, gyereknél egyaránt. Ne tévesszük ezt szem elől, és legyünk türelmesek a gyerekkel, adjunk neki időt, hogy a maga tempójában állhasson át erre az újfajta működésre. Ne sürgessük, mert az alkalmazkodási képesség egyénenként nagyon eltérő lehet. Ne hasonlítgassuk más gyerekekhez, ez csak szorongást kelt benne. Ebben az esetben nem az a legjobb, aki a leggyorsabb! A túl gyors alkalmazkodás, általában nem tökéletes, és egy későbbi stresszhelyzetben könnyen összeomolhat. Igaz az a mondás, hogy a jó munkához idő kell. Fogadjuk el a gyereket, azzal együtt, hogy talán már nem rajong úgy az iskoláért, mint az elején, akkor is, ha átmenetileg hisztisebb, undokabb lett a viselkedése. Ne essünk kétségbe, hanem tartsuk észben, hogy éppen egy nehéz helyzetben próbálja megállni a helyét. A rengeteg új információ gyakran torlódik a kisgyerekek agyában, egyik mozzanat kiszorítja a másikat. Így történhet meg például, hogy nem emlékszik arra, mi volt az első órája, vagy, hogy mit evett ebédre. Ez teljesen normális, idővel az emlékezeti és figyelmi készség „edzésbe jön”, és a gyerek képes lesz nagyjából az egész napját fejben tartani. (de lehet, hogy csak 2. vagy 3. osztályra!) 

A gyerekre nehezedő nyomást úgy tudjuk legjobban csökkenteni, ha a délutáni, esti órákban már nem terheljük meg plusz dolgokkal. A kis elsősöknél, érdemes kerülni a délutáni különórákat, nyelvtanulást, zenét, stb., lesz még rá ideje később. Ha mindenképpen szeretnénk valamilyen délutáni elfoglaltságot, akkor válasszunk egyfélét, azt, amit a legfontosabbnak tartunk. A szervezett tömegsport, gyerektorna helyett ebben az életkorban sokkal pihentetőbb, ha a gyerek maga találja ki a játékait, ha szaladgálhat a szabadban, vagy együtt játszhat más gyerekekkel. Alsó tagozatban a legjobb kikapcsolódás a spontán játék, amibe persze be lehet vonni a tesókat, szülőket, a pajtásokat. A játék során a gyerek egyszerre fejlődik és pihen is.

A gyerekek időnként megmakacsolják magukat, és nem szívesen számolnak be nekünk iskolai élményeikről. Ez rossz érzést kelt a szülőben, hiszen természetes módon kíváncsiak vagyunk mindenre, ami akkor történt, míg távol volt tőlünk. Lehet, hogy a gyerek csak kimerült, ezért nem akar mesélni, de gondoljunk arra is, hogy senki, sem szereti, ha úgy érzi, hogy nyaggatják. A legjobb, ha hagyjuk a gyereknek, hogy akkor, és annyit meséljen, amennyit kedve tartja. Biztosítsuk róla, hogy örömmel meghallgatunk bármit, ami neki fontos, aztán engedjük, hogy eldönthesse, van-e kedve hozzá.

Az otthoni leckeírást, gyakorlást a legjobb a minimumra csökkenteni az első osztály során. Érdemes erről megkérdezni a tanító nénit, és csak akkor gyakorolni a kicsivel, ha ezt a pedagógus kifejezetten javasolja. A tanulási folyamatok szempontjából is szükség van két tanítási nap között pihenő időre, ugyanis ilyenkor rögzül az agyban az, amit korábban tanítottak a gyereknek. A másnapra való, bepakolást, a tornazsák, az üres Medve Sajtos doboz, stb. kikészítést az első hónapokban meg lehet mutatni a gyereknek, vele együtt be lehet gyakorolni, aztán nyugodtan hagyni, hogy ő csinálja, mert ez az ő dolga. Azon se kell elkeseredni, ha néha valami otthon marad, nem a világ vége. Viszonylag hamar megtanulja a gyerek a saját feladatait, hogyha rábízzuk. 

Összefoglalva tehát, szülőként az a legfontosabb az első osztály során, hogy próbáljunk türelmesek lenni, örüljünk együtt a gyerekünkkel, ha siker éri, és ne aggódjunk túl sokat a kisebb kudarcok miatt. 

Matus Zsófia, Gyermekpszichológus

Oszd meg ismerőseiddel:

Partnereink