kosaram

0
Feldolgozás…

Gyerek vagy nem gyerek?

Most, hogy Marcus már 3 hónapja a családunk része, nagyon nehéz még csak elképzelni is, hogy ő ne legyen. Mondták, hogy ez bizony szerelem, de sosem értettem, miről is beszélnek. Ugyan már, hogy lenne ez szerelem?

Márpedig az. Persze más típusú, mint amit az apukája iránt érzek, vagy valaha is éreztem, de ez bizony szerelem, ami minden pillanatban csak erősebb, édesebb és szívfacsaróan boldogságos.

Na de nem gondoltam én ezt mindig így…

Őszinte leszek, nem mindenáron akartunk a férjemmel gyereket, sőt, igazából elég komoly beszélgetések és gondolkodás előzte meg a „baba-projektet”.

Én személy szerint kerestem magamban és barátoknál, fórumokon, szakirodalomban, univerzumban és kb. mindenhol a választ a kérdésre, miért is akarunk mi gyereket?

Nem tetszettek azok a válaszok, hogy „legyen, aki majd öregkorunkra gondoskodik rólunk”, hogy „ ez az élet rendje”, vagy, hogy „ebben tudsz majd igazán kiteljesedni és nem élet az élet gyerek nélkül”, esetleg azért, hogy „ viszont lássam benne magamat / magunkat” és ehhez hasonló válaszok.

Ha szerettem volna megfogalmazni, valami olyasmi volt bennem, hogy szeretnék gyereket, de nem vágyom rá. És akkor már fel is merült, hogy vajon így, erre, szabad-e gyereket vállalni?

Nagyon messze voltam az ősanyaságtól, nem volt meg bennem az olthatatlan vágy a gyerek iránt, nem sírtam el magam egy kisbabától, nem vágytam a babaillatra és úgy 30 másodperc alatt borított ki a gyereksírás, az über cuki unokaöcsémen és a közeli barátnőim gyerekein kívül egyáltalán nem hatottak meg a gyerekek. Szóval eddig ez nem jó kezdés..

És ott volt még, hogy Gyulával sem voltunk olyan régóta együtt, ő 28, én 30 éves voltam, mikor találkoztunk, rá 1,5 évre volt a lánykérés és 2 éve voltunk együtt, mikor megtartottuk az esküvőnket. Nagyon jól megvoltunk kettesben és kényelmes, nyugis életünk volt, ahol – kis túlzással és persze bizonyos keretek között – de bármit megtehettünk (utazások, laza, semmittevős hétvégék, sok baráti vendéglátás, rendszeres sportolás stb.) Kényelmesen és jól éltünk, én volt, hogy 10-12 órákat aludtam és borzasztó nehezen keltem reggelente, úgyhogy Gyula folyton megkérdezte, hogy mégis hogy tudnánk mi életben tartani egy gyereket akkor, ha én konkrétan nem tudok kikelni az ágyból?

Ekkor igazán 2 tényező is volt, ami elindította a vezérhangyát bennem és ami sürgetett, hogy ideje lenne kitalálni, merre is haladjon az életünk.

Az egyik a korom volt, hogy 32 évesen lassan itt az idő, hisz, ha szeretnénk babát ki tudja, mikor jön össze… a másik egy olyan egészségügyi probléma volt, ami miatt 2 orvos is azt mondta, hogy fél éven belül jó lenne, ha elkezdenénk próbálkozni, mert félő, hogy ha kiújul a betegségem, akkor utána már nem biztos, hogy erre lesz mód..

Mindezek tükrében hónapokig kerestem a választ, az érveket (volt jó kis pro/kontra listám is ám) és végül 3 dolog győzött meg arról, hogy akkor vágjunk bele:

  1. Az egyik, hogy elképzeltem magamat/ magunkat 20 év múlva úgy, hogy van gyerekünk és úgy is, hogy nincs. De nem csak úgy pillanatokra éltem bele magam mindkét helyzetbe, hanem próbáltam érzéseket, hangulatokat, eseményeket is nagyon egzaktan és pontosan „átélni”, megfogalmazni, mintha egy időutazáson lettem volna, csak most vissza a múltba. Az utazások végén pedig valahogy mindig azt éreztem, valószínűleg boldogabb lennék, ha lenne gyerekünk.

 

  1. A másik, ami meggyőzött, hogy ez az a dolog, amit ki kell próbálni ahhoz, hogy tudd milyen szülőnek lenni! Mondhat bárki bármit, ezt meg kell tapasztalnod, persze rizikós, mert egy TV-vel szemben egy gyereket nem vihetsz vissza 30 napon belül, ha mégsem tetszik, de kereshetem én itt a válaszokat, sosem találok olyat, ami 100%-osan megnyugtatna.

 

  1. Végül pedig úgy voltam vele, hogy ha én ennyire aggódom és ennyire szeretném ezt az egészet körüljárni és jól csinálni, akkor inkább arról van szó, hogy félek, leszek-e elég jó anyukája majd a gyermekünknek.. Ha pedig ezen aggódom, akkor máris elkezdtem szeretni magát a gondolatot, és a még meg sem fogant kisbabánkat is…és ez nagyon jó érzéssel töltött el.

Szóval Gyulával belevágtunk és most már mondhatom, életünk legjobb döntése volt!

De van, amire nem tudtunk felkészülni…

 

Oszd meg ismerőseiddel:

Partnereink